Richard, amint a bank bejáratához közeledett, majdhogynem összeütközött az épp onnan kilépő egyik úrral. A férfi annyira a gondolataiba volt mélyedve, hogy szinte észre sem vette őt, csupán futó pillantást vetett rá és valami elnézésfélét mormolva, már ment is tovább, ám Richard Montgomerynek ez az egy pillantás is elég volt, hogy felismerjen benne egy olyan embert akivel valamikor a múltban találkozott. Sok embert ismert és szinte mindnek emlékszik az arcára, de erre a legfőbbképpen.
Richard Montgomery igen vagyonos ember hírében állt és ez igaz is volt. Negyvenes éveinek az elején járt, ám mivel jól karban tartotta magát, jóval kevesebbnek látszott. Néhány éve telepedett le Angliában, ahová önkéntes száműzetése után érkezett és nem messze Londontól, de mégis távol a város nyüzsgésétől, egy vidéki birtokon telepedett le. Akik ismerték szigórú, ám jó embernek tartották, bár nagyon kevesen voltak, akiket közelebb engedett magához. Időnként mikor bement a városba megjelenése vonzotta a tekinteteket, hiszen mindig valamiféle titok lengte körül. Senki nem tudott biztosat a származását tekintve, csak találgattak és mindenféle pletykák keltek szárnya róla. Sok anya volt, aki szívesen vette volna ha elveszi a lányát, márcsak nagy vagyonára való tekintettel, de láthatólag ő nem igazán foglalkozott a nősülés gondolatával.
Teljesen visszavonultan élt, a maga kis birodalmában. Sokan az irigyebbjei közül összefüggésbe hozták az ördöggel is, mert komor megjelenése és az óriási vagyon, amelynek birtokosa volt és melyet senki nem tudta honnan származik ugyancsak szóbeszéd tárgyává vált.
Belépett a bankba és hirtelen ötlettől vezérelve érdeklődött az iménti úriember felől.
– Mr. Collins megtudná nekem mondani ki volt az az úr aki az előbb távozott?– kérdezte a banktisztviselőtől, megtehette hiszen ő volt a legjobb és legbefolyásosabb ügyfele.
– Nos azt hiszem, hogy ön Mr.Wilsonra gondol. Ő is az egyik ügyfelünk bár be kell vallanom, kettőnk közt maradjon őszintén sajnálom őt.
– Valóban? Megtudhatom, hogy miért?
– Végül is nem titok. Tudja áruszállítással foglalkozik és az utóbbi időben eléggé rá jár a rúd szegényre, nem szívesen lennék a helyében.
– Esetleg ha bővebben kifejtené– kérte türelmetlenül Mr. Montgomery.
– Tudja aféle hajózási ügyek miatt került a csőd szélére. Igen sok árut hozatott hajóval és az utóbbi idők viharai miatt több szállítmánya is odaveszett.
– Nincs gyermeke?
– Ó dehogy nincs, van egy lánya, de sajnos nem sokra megy vele – mondta sejtelmesen a bankár.
– Ezt, hogy érti?
– Tudja nem igazán keresik a férfiak egy sánta lány társaságát, főleg ha hozománya sincs ami esetleg kárpótolná őket.
– Sánta?– csodálkozott az úr.
– Igen, de nem mindig volt az. Még gyermek korában volt egy lovas balesete.
– Értem. Megtudná nekem adni a címét?
– Természetesen – készségeskedett a másik.
– Köszönöm – mondta miután megkapta amit kért és rögtön rátért a tárgyra ami miatt érkezett, mintha az iménti beszélgetés meg sem történt volna.
Nem időzött bent sokáig, nem szeretett a szükségesnél tovább tartózkodni a városban, így amint végzett beszállt a kocsijába és utasította a kocsist, hogy azonnal hajtson haza. Miután megérkeztek bevonult a könyvtárszobájába és hosszú ideig töprengett odabent. Már lemenni készült a nap mikor hivatta a komornyikját.
– James, szeretném, ha holnap első dolga lenne, hogy utasítsa a személyzetet, hogy tegyék rendbe az egyik földszinti legszebb szobát.
– Igen uram. Szabad kérdeznem, vendéget óhajt fogadni?
– Nem, James, megnősülök.
– Gratulálok, uram – mondta udvariasan a komornyik. Ha meg is lepődött nem látszott rajta, egyetlen arcizma sem rándult meg a hír hallatán. Mióta a férfi alkalmazásában állt megtanulta, hogy az úr semmit nem tesz ok nélkül.
– Megtudhatom ki a szerencsés hölgy és mikor érkezik?
– Ms. Wilson és előre láthatólag olyan egy hét múlva várható, így bőven lesz idejük mindent elintézni.
– Még egyszer gratulálok, uram, és ha megengedi most távoznék, hogy utasítsam a személyzetet.
– persze menjen csak – a komornyik meghajolt és távozott, Richard pedig hivatta a kocsist.
– Hívatott uram?
– Igen, Holling. Fogjon be, kérem a kocsiba, bemegyünk a városba, van egy kis elintézni valóm. Ha végzett álljon a bejárat elé.
– Igen uram.
Amíg a kocsira várt, még egyszer átgondolta, amire készült. Elhatározta magát és minél hamarabb túl akart lenni rajta. Amint beült a kocsiba megadta a bankártól kapott címet. Nem volt hosszú az út, alig félóra alatt ott voltak a megadott cím előtt. Montgomery kiszállt, kopogtatott és türelmesen várt, amíg meg nem jelent az ajtóban a komornyik, akinek odaadta a névjegyét.
– Montgomery vagyok, mondja meg Mr. Wilsonnak, hogy szeretnék vele beszélni.
– Azonnal szólok neki uram, lesz szíves addig itt várakozni – mondta udvariasan.
Mr.Wilson és a lánya a szalonban ültek. Az apa az íróasztalnál ült és a levelezést intézte, miközben lánya az egyik kényelmes fotelban ülve olvasott. Mr.Wilson nem volt nagy termetű ember, inkább átlagosnak volt mondható, az idő már rajta hagyta nyomait őszülő haján, és a gondok mély barázdát hagytak az arcán. Vele ellentétben a lánya maga a fiatalság és a szépség megtestesítője. Sokszor gondolt arra az átkozott napra, amikor a baleset történt, ami örökre megváltoztatta az életét. Bár lánya sohasem panaszkodott, mindig némán tűrte a sorsát és ő hiába próbált megadni neki mindent, biztos volt benne, hogy Jane nem boldog. Gondolataiból a komornyik hangja hozta vissza a valóságba.
– Egy úr szeretne Önnel beszélni – és átadta a névjegykártyát.
– Valami baj van, apa? – érdeklődött a lánya mikor látta, hogy apja a homlokát ráncolja.
– Nem, dehogy. Szóljon neki, hogy fogadom – utasította a komornyikot.
– Igen uram– és már ment is az idegenhez.
– Az úr fogadja önt, kérem, kövessen!
Amint beléptek a szalonba a komornyik meghajolt és kiment bezárva maga mögött az ajtót. Richard körbepillantott a gondosan berendezett szobában. Szemei végig futottak a csodálatosan faragott bútorokon, a nehéz függönyökön, az ablakokon, végül megállapodott az íróasztal mögül előlépő idős férfin.
– Jó estét – üdvözölte a szobában lévőket.
– Nos, Mr.Montgomery, miben lehetek a segítségére?
– Bocsásson meg, hogy ilyen váratlanul rontottam az otthonába, de ígérem, nem rabolom sokáig az idejét.
– Hallgatom uram– és hellyel kínálta az idegent.
– Ha lehetne, szeretnék négyszemközt beszélni Önnel.
– Nyugodtan beszélhet, a lányom előtt nincsenek titkaim.
– Rendben, talán jobb is, ha marad. Gondolom, hogy a nevem nem sokat árult el Önnek.
– Be kell vallanom, ebben némiképp igaza van – ismerte be a házigazda.
– Akkor rögtön a tárgyra térek. Először is, nem csodálkozom rajta, hogy nem mond Önnek semmit a nevem, hiszen azelőtt nem így hívtak. Az is lehet, hogy már nem is emlékszik rám, hiszen olyan régen történt, hogy találkoztunk Franciaországban. Ismeretségünk rövid volt ugyan, de ettől függetlenül én ma délután megismertem önt a bank előtt.
– Azt mondja, hogy Franciaországban? Az valóban nagyon régen volt már mikor utoljára ott jártam – emlékezett vissza Mr.Wilson.
– Hát hogyne emlékeznék – kapott hirtelen a fejéhez, miután jobban megnézte magának – csak tudja már nem valami jó a memóriám és be kell látnia, hogy azóta ön is igen sokat változott. Bocsásson meg, hogy nem ismertem fel rögtön – szabadkozott.
– Semmi baj – hárította el Richard.
– Tudomásomra jutott, hogy mostanában nehézségei támadtak a hajókkal, amelyek az áruját szállították és hogy is mondjam, ez nincs túl jó hatással az anyagi helyzetére.
– Már megbocsásson, de úgy vélem, hogy az anyagi helyzetem csak rám tartozik.
– Ebben kétségkívül igaza van, és nem is feszegetném tovább a dolgot. A lényeg az, hogy szeretnék segíteni megoldani ezt a nehézséget és ezzel ön is megoldhatná az enyémet, ám ennek csak egyetlen módját látom még pedig azt, hogy feleségül kérjem a lányát.
