- Gyere elő! Mutasd magad gyáva féreg! – kiáltotta az erdő felé rohanva. Ahogy belépett a sűrűbe, azonnal körbe vették. Ahogy végig nézett rajtuk, tudta, semmi esélye, mégis küzdelemre hívta őket.
- Ki vállalkozik arra, hogy elsőként küldjem a pokolra? – ordította, elővont karddal. Mivel választ nem kapott a kérdésére, nekiesett a hozzá legközelebb állónak. Az, csak a vámpírokra jellemző gyorsasággal, sátáni nevetéssel kitért előle. Mielőtt újra próbálkozhatott volna, megnyílt a kör, hogy utat engedjen a Mentornak. Még sohasem találkozott vele, de a leírásokból biztos volt benne, hogy ő az. Sokat hallott róla, őt tartották a legvérszomjasabbnak a fajtájából. Senki sem tudta, pontosan hány éves lehetett, ezért is óvakodtak tőle. Minél idősebb egy vámpír, annál tapasztaltabb, és veszélyesebb, mivel nem érdekli más, csak a hatalom, és az öldöklés. Szokásává vált, hogy akikben a kedvét lelte, maga köré gyűjtötte, és olykor portyázni indult velük. Ilyenkor senki sem volt biztonságban, még a saját fajtája béli sem. Nem csupán a vérért öltek, hanem puszta szórakozásból. Számukra az élet kiontása nem jelentett semmilyen rossz érzést. Élvezték az áldozatuk tekintetében megjelenő rémületet, fülüknek zene volt a sikolyuk, a vérük pedig édes nedű, amiből sosem volt elég. Fajtájuknak ők voltak a legelvetemültebbjei. Nem is akadt más ellenségük, csak ők, a vámpír vadászok.
- Szóval te vagy a Mentor? – szegezte neki a kérdés Kyle, bár feleslegesen, hiszen tudta a választ.
- Bravó! – tapsolt a vámpír, miközben szája vérszomjas mosolyra húzódott.
- Mit szólsz a mi kis meglepetésünkhöz? Remélem, elnyerte a tetszésed, és te is legalább annyira élvezted, mint mi? – nevetett kéjesen.
- Ezért megfizetsz, te ocsmány vérszívó! – kiáltotta a férfi, és megpróbált neki rontani, de nem sikerült elérnie őt, mivel rögtön útját állták.
- Ne olyan hevesen fiatalember! Az apád nem tanította meg neked, hogy a harag rossz tanácsadó? Ejnye, mit szólna most az öreg, ha látná, hogy semmi veszed a tanítását – csóválta a fejét.
- A szádra ne merd még egyszer venni őt! – sziszegte Kyle a fogai között.
- Na mi lesz, megküzdesz velem, vagy inadba szállt a bátorságod? – próbálta ingerelni a vámpírt.
- Ugyan már! Ne siess annyira, hadd szórakozzam egy kicsit, el sem tudod képzelni, milyen élvezetet nyújt ez nekem.
- Hát még nekem milyen élvezet lesz, mikor letépem a fejed! – Ennek hallatán a Mentor újra nevetni kezdett.
- Ha nem vetted volna észre, a helyzeted nem mondható éppen túl rózsásnak – mutatott a többiekre, akik ugrásra készen álltak. A férfi tisztában volt vele, hogy semmi esélye, még sem volt hajlandó egyszerűen megadni magát, harcol, ameddig csak élet van benne, megszabadítva a földet még pár vérszívótól.
- Majd meglátjuk, mire vagytok képesek! – Ez volt a végszó, Mentor ekkor minden figyelmeztetés nélkül rátámadt. Kylet ez nem érte váratlanul, még idejében kitért előle.
- Nagyon ügyes – jegyezte meg elismerően a vámpír, majd újra próbálkozott. Ezúttal szerencséje volt, sikerült a háta mögé kerülnie és megsebeznie őt. A kiserkenő vér szagára mind közelebb mentek hozzá, ám vezérük megállásra intette őket.
- Ő az enyém, aki csak egy ujjal is hozzá ér, velem gyűlik meg a baja! – figyelmeztette őket, mire mindannyian hátrálni kezdtek. Ismerték már annyira vezetőjüket, hogy komolyan vegyék a fenyegetését, így inkább távolabbról figyelték az eseményeket, készen arra, hogy ha kell, közbelépjenek. A küzdelem kimenetele nem hagyott kétséget maga után. A vezér újra támadásba lendült, ezúttal a másik bordáit célozva meg. Hallani lehetett, ahogy az ütés erejétől a csontjai megroppantak, valószínűleg egy-kettő el is tört közülük. A férfi összegörnyedt a fájdalomtól és levegő után kapkodott.
- Eddig nem erőltetted meg magad túlságosan, azt kell mondjam, csalódást okozol. A híred ennél jóval nagyobb teljesítményre engedett következtetni.
- Ezért mészároltad le a családom? – lihegett Kyle.
- Ők csupán járulékos veszteségnek számítanak, rossz helyen voltak, rossz időben. Ilyen az élet! – tárta szét a karját a Mentor.
- Ez rád is vonatkozik! – futott neki újra dühösen a férfi, bár kissé nehézkesebben, mikor némileg összeszedte magát. Késével sikerült megsebeznie a másikat, mielőtt az, kitért volna előle.
- Hm, ez már valami – nézett rá elismerően a vámpír. Újra összecsaptak, ám ezúttal is Kyle húzta a rövidebbet. Minden perccel csökkent az esélye a Mentorral szemben, mégis folytatta a küzdelmet, bár minden támadás után újabb sérüléseket szerzett. Ereje egyre fogyott, ezzel szemben úgy tűnt, hogy ellenfele mit sem veszített erőfölényéből.
- Nézzétek, milyen kitartó! – szólt a többiekhez.
- De nem sebezhetetlen, ember, akárcsak a többiek! Ezért vagyunk mi a felsőbbrendűek! Ők csupán a mi prédáink! Vadásznak nevezik magukat, holott mi vadászunk rájuk, hát nem bizarr? Kár, hogy rossz oldalon állsz, pedig igen nagy hasznodat venném. – Odahajolt a földön fekvő férfihez.
- Nem szeretem a pocséklást, olyan nehéz jó harcost találni. Lassan ideje befejezni a mi kis játékunkat. Lássuk, van-e még benned annyi erő, hogy rám mérd az utolsó csapást?
Minden a visszájára fordult. Már nem ő volt az üldöző, prédává vált. Sérülései miatt alig tudott mozdulni, képtelen volt tovább küzdeni, így feszülten várta, hogy végezzen vele a vérszívó.
- Nocsak, a vadászt is utolérte a sorsa – jegyezte meg kárörvendőn az, mikor látta, hogy végleg feladta a küzdelmet.
- Gyere csak közelebb, meglátod, nem adom magam könnyen!
- Szóval még mindig hősködsz, ez tetszik. Pedig ha látnád magad, el sem hinnéd, milyen siralmas látványt nyújtasz.
- Akkor nincs mitől tartanod, fejezd be, amit elkezdtél!
- Látom, nem félsz a haláltól, ez nagyon is becsülendő. De ne aggódj, nem öllek meg. Nem, annál jobbat tartogatok a számodra, a
lehetőséget, hogy olyanná válj, mint mi – mondta élvezettel, és látva, szavai milyen hatást váltanak ki áldozatából, kárörvendőn nevetni kezdett. Ez volt a lehető legrosszabb, ami történhetett vele, és ezt a Mentor is tudta. Nem volt még rá példa, hogy vadászból valaki vámpírt alkosson, és ez még inkább izgalmassá tette a vámpír számára a dolgot. Hirtelen, minden jel nélkül a férfi mellett termett, és fogait egy szempillantás alatt a nyakába mélyesztette. Kyle hiába próbált védekezni, nem volt hozzá elég ereje, így ernyedten feküdt a vámpír karjai között. A Mentor nehezen ugyan, de visszafogta magát, csak annyi vért szívva ki, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy a méreg beáramolhasson a másik vérkeringésébe.
Mikor végzett, felegyenesedett, kéjesen megnyalta véres ajkát, majd folytatta:
- Átkozott lesz léted minden pillanata, az idők végezetéig. Napjaid a sötétség leple alatt telnek, véred vérre vágyik, de szomjad sosem oltja. Te leszel a megtestesült magány, mely sötét éjszakán bolyongva jár. Érzékeid kiéleződnek, üldözőből üldözött leszel. Mostantól átérezheted, milyen is az, vámpírnak lenni. Próbáld meg élvezni új léted minden napát, akárcsak én. Így már jobban hasonlítunk egymásra, ugye erre nem számítottál? Te is a játék része leszel, és nem tehetsz ellene semmit. Meglátod, hamar hozzászoksz majd. Élvezettel foglak üldözni, amíg csak meg nem hajolsz előttem, vagy véredet nem veszem. Hidd el, semmi sem nyújtana nagyobb örömet, mint végig nézni a szenvedésed, ám sajnos, mennem kell, nem tudom megvárni, amíg átváltozol, de abban biztos vagyok, hogy még találkozunk. – Intett a várakozóknak, akik szó nélkül követték őt.
A mérhetetlen fájdalom, amely elborította, egész testét görcsbe rántotta. Érezte, amint a méreg gyorsan kezd dolgozni benne, és egyre feljebb kúszik a testében, annál nagyobb fájdalmat okozva ezzel. Teste megfeszült, tüdeje levegő után kapkodott. Nem csak tudta, de érezte is, hogy itt valóban vége az életének. Az idő mintha megállt volna, hogy szándékosan megnyújtsa szenvedését, minden másodperc óráknak tűnt számára. Olyan mérhetetlen kínt állt ki, amelyet emberi szervezet nem bír sokáig elviselni. Létfontosságú szervei egymás után
Csupán néhány másodpercet töltött a halál karmai között, mielőtt újra lélegzethez jutott. Tüdeje ismét megtelt levegővel, de ez most más volt, mint addigi életében. Szó szerint érezte a levegő ízét. Most új oldaláról ismerte meg a világot, és ez az idegen világ megrémítette. Érzékszervei olyan erősen működtek, hogy az már szinte fájt. Még a legapróbb nesz is elviselhetetlen zajnak tűnt az éjszakában. Hallotta az állatok apró lábainak zaját a földön, az újra megjelenő madarak szárnyának suhogását. Fülére tette a kezét, így próbálva csökkenteni a zajok erősségét. Szaglása is jóval
kifinomultabb lett, így minden lélegzetvétel újabb kihívást jelentett. A levegőben rengeteg illat keringet, a virító virágoktól a bomló tetemekig, melyek keveréke undorral töltötte el. Fehér bőre ragyogott a holdfényben, akárcsak, a márvány. Ujjaival megérintette a karját, már meg sem lepődött annak hidegségén. Az elméje is újra működni kezdett, és iszonyodva vette tudomásul, hogy mindez nem egy rossz álom része, hanem a könyörtelen valóság. Nem csak külsőségekben hasonlít a számára annyira gyűlölt, és üldözött fajra, hanem egész lénye átalakult, átvéve azoknak legrosszabb, és legrejtettebb tulajdonságait. Most már azt a csekély reményt is elvesztette, ami még megmaradt neki, mielőtt átváltozott. A reményt a tisztességes a halálra. Milyen élet vár rá ezután? Lehet ezt egyáltalán életnek nevezni? Vajon meddig lesz képes megőrizni azt a keveset is előző lényéből, ami megmaradt? Mert a lelke még tiszta volt, nem mocskolta be ártatlanok vére. De mindez megváltozhat, ha képtelen féken tartani a gonoszt, amely ott lapul valahol benne, arra várva, hogy felfedje igazi arcát.
Nem kellett körülnéznie, a hangokból, és szagokból biztosan tudta, hogy egyedül van. Egy ideig némán feküdt a fákkal körül ölelt tisztáson,
majd hirtelen felüvöltött. Egyszerre volt ebben düh, elkeseredés, gyűlölet. Gyűlölte, amivé vált, és aki ezt tette vele. Dühös volt, amiért nem volt elég ereje ahhoz, hogy megmentse a szeretteit, és mindezt megakadályozza. Kinyitotta szemét, felnézett az égre, a hold majdnem a feje felett járt. Minél tovább figyelte, annál jobban az volt az érzése, hogy a hold is figyeli őt. Sosem gondolta volna, hogy a hold ilyen gyönyörű. Hirtelen felhők tűntek fel a semmiből, és minden figyelmeztetés nélkül esni kezdett, mintha csak az esőcseppek a hold könnyei lettek volna, mellyel megsiratta őt.
Jó ideig feküdt ott, nem számított az idő, sem az eső, mely az arcába hullott. Minden egyes lehullott vízcsepp hangját hallotta, külön hangszerként szólt mind, leggyűlöltebb nótáját előadva. Aztán, amilyen váratlanul jött, olyan gyorsan el is állt. Végtelen csend ülte meg a tájat néhány percig, majd minden újra életre kelt. Végül így tett ő is. Összeszedte magát, visszament a házhoz, hogy a szeretteit méltóképpen eltemesse, ennyit mindenképp megérdemeltek. Gyorsaságának, és mérhetetlen erejének köszönhetően, mindez nem tartott sokáig. Mikor befejezte, leült a sírokkal szemben, és próbálta elfojtani azt a mély fájdalmat, amit ezeknek, az embereknek az
elvesztése okozott. Telt az idő, lassan indulnia kellett. Tisztában volt vele, hogy hiába ez volt az otthona, többé már nem az, így nem maradhat. Hogy merre menjen, vagy mihez kezdjen, arról egyelőre fogalma sem volt. Elveszett az önsajnálat, a gyász határ mezsgyéjén.
Az éhség olyan erővel tört rá, hogy fizikai fájdalmat okozott. Lüktető ereiben egyre tombolt a vágy, a vér után. Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni, mivel minden idegszála megfeszült bele, de elhatározta, inkább meghal, mintsem embert öljön érte. Elhatározása napról napra, óráról órára gyengült, ahogy lassan felemésztette minden akaraterejét a kínzó éhség. Hogy ne essen kísértésbe, mélyen
az erdőbe húzódott, remélve, hogy átadhatja magát az enyészetnek, még ha jó időbe is telik, mire rá talál a halál.
Próbálta a szűnni nem akaró zajokat kizárni az agyából, de azok egyre csak ott motoszkáltak benne. Fejében hangfoszlányok keringtek, az erdő neszeivel keveredve. Azt hitte, a képzelete játszik vele, de nem így volt, rá kellett ébrednie, hogy mindez valóságos. Két csavargó közeledett felé, nem törődve vele, mekkora zajt csapnak, és nem sejtve, hogy
vesztükbe rohannak. Amennyire csak tudott behúzódott egy fa mögé, és próbált nem figyelni az egyre hangosabban kiabáló hangra a fejében, amelyik vér után sóvárgott. A jövevények igencsak felöntöttek a garatra, már messziről érezni lehetett alkoholtól bűzlő leheletüket, ennél csak ruhájuk volt büdösebb, melyet a jó ég tudja, mióta viseltek.
Kyle, még ha előttük állt volna, sem biztos, hogy észreveszik. Legnagyobb rémületére alig néhány méterre tőle telepedtek le, ezzel is növelve a kísértést. Érezte a szagukat, hallotta a szívük minden egyes dobbanását. Hiába próbált küzdeni a benne lévő szörnyeget ellen, az erősebb volt nála, felülkerekedett az akaratán. Hirtelen, hatalmas üvöltés kíséretében rárontott a két szerencsétlenre. Olyan gyorsan történt minden, hogy azoknak még meglepődni sem volt idejük. Gyorsan végzett mindkettővel, majd mohón inni kezdett, addig, amíg érezte, hogy vér utáni vágya csillapodni nem kezd. Szinte magán kívül volt, mint aki elvesztette az eszét. Minden korty után hihetetlen mámor öntötte el, olyan, amit ember el sem tud képzelni. Nem sokkal később, mikor a feje kezdett kitisztulni, tudatosult azzal, valójában mit is tett. Undorodva nézett véres kezére, torkát emberfeletti üvöltés hagyta el, majd térdre borulva zokogni kezdett a
halottak felett. Siratta azokat, magát, és amit elvettek tőle.
Hosszú időbe telt, mire elfogadta a megváltoztathatatlant. Próbált véget vetni nyomorult életnek, ám rá kellett ébrednie, hogy az szinte lehetetlen. Képtelen volt egyszerűen véget vetni az életének, hiszen a vámpír halála csak akkor lehetséges, ha fejét veszik. A karó a szívbe, és ehhez hasonló hiedelmek csupán időnyerésre voltak alkalmasak, bár, mint vadász, ezzel eddig is tisztában volt. Az ezüst is csak lassította őket, és igen fájdalmas sérülést okozott, de megölni nem volt képes őket. A napfény valóban nem tett jót nekik, bár rövid ideig képesek elviselni, ám hosszú távon nem képesek megbirkózni vele. A sok gyötrődés ráébresztette, más lehetőség nem lévén,
kénytelen megtanulni, új lényével élni. Eleinte nem tartotta életben más, csak a bosszú, később már tenni is akart valamit ezért a világért, ha már életben maradt.
Hosszú utat tett meg a Mentor után kutatva, ám nem sikerült a nyomára bukkannia, de biztosan tudta, hogy eljön az idő, amikor útjaik keresztezik egymás, és akkor nem fogja kímélni. Találkozott azonban más vámpírokkal, akik a vérét akarták, mindazokért, akiket még vadászként ölt meg. Talán, ha hamarabb
találkozik velük, nem küzdött volna az életéért, ám, azóta megváltoztak a dolgok. Folytatta tovább, amit azelőtt, annyi különbséggel, hogy most már a saját fennmaradásáért is gyilkolta meg őket. Ám, nem csak velük kellett szembenéznie, hanem a vadászokkal is, akik hírét vették átváltozásának, így prédának tekintették őt is, míg rá nem jöttek, nem akar ártani nekik. Nem egyszer akadt össze velük, de mindig meghagyta az életüket, tudtukra adva, hogy annak ellenére, amivé lett, még mindig van benne valami emberi. Egy idő után híre ment ennek, ezért a vadászok nem keresték őt. Ez elfogadott dolog volt a körükben, mégis nagyon vékony volt a határvonal közöttük. Persze, mindig akadt, aki másképp látta a dolgokat, aki szerint ő is csak egy átkozott vérszívó, akinek a vérét kell venni. Erre irányuló próbálkozásuk azonban, mindig hiábavaló volt.
Kristen ült még néhány pillanatig az autójában, mielőtt kiszállt volna. Hosszú út állt mögötte, szeretett volna egy kis időt, hogy összeszedje magát. Fájó szívvel gondolt arra, amit a háta mögött hagyott. A kisvárosra, ahol ugyan nincs nagyvilági élet, de kedves és ismerős emberek lakják, mindenki kedves ismerős. És most itt van, a nyüzsgő
nagyvárosban. Milyen nagy változás ez az életében. Nem félt ettől a változástól, inkább kíváncsian nézett elé. Maradhatott volna otthon is, nem kényszeríttette senki, hogy adjon fel mindent, de tudta, apja halála után már semmi sem lenne olyan, mint azelőtt.
Kinyitotta a szemét, és látta, hogy testvére az ajtónak támaszkodva figyeli. Hálás volt, amiért nem sürgette, és a támaszért, amelyet a nehéz időszak alatt nyújtott neki. Erőt vett magán, és kiszállt.
- Isten hozott! – ölelte át a férfi szeretettel.
- Örülök, hogy itt vagy.
- Én is.
- Menj csak be, a csomagokat bízd rám nyugodtan. – A lány belépett a házba, ahol minden ismerősként fogadta. Nem volt számára idegen a hely, hiszen néhányszor megfordult itt, mióta a bátyja ideköltözött otthonról, és mostantól ez lesz az ő otthona is. Legalábbis, egy ideig. Abban egyet értett testvérével, hogy felesleges lett volna egyedül maradnia szülővárosában, de nem akart másnak a nyakán sem élni hosszú ideig. Mikor Robert felajánlotta neki, hogy költözzön hozzá, ő csak átmeneti megoldásként volt hajlandó ezt elfogadni, bár a férfinak erről teljesen más volt a véleménye.
- Biztosan fáradt vagy – jegyezte meg, mikor behozta az utolsó bőröndöt is.
- Egy kicsit.
- Ha le akarsz egy kicsit pihenni, megértem.
- Nem, képtelen lennék most aludni.
- Akkor mit szólnál egy kis frissítőhöz a kertben?
- Az viszont jól esne. – A kert szó kicsit túlzásnak tűnhetett bárki számára, ahhoz a hatalmas udvarhoz képest, ami a ház mögött terült el. Helyet foglaltak a medence szélénél álló kerti asztalnál. Nem volt még túlságosan meleg az idő, viszont a ragyogó napsugarak kellemes meleget árasztottak. Robert két pohárba töltött gyümölcslevet, majd az egyiket a lánynak nyújtotta.
- El tudom képzelni, mit érezhetsz most, hiszen minden olyan váratlanul alakult, de biztos vagyok benne, hogy hamar megszokod az újkörnyezetet, és egy idő után, meg is szereted.
- Köszönöm. Nagyon hálás vagyok a segítségedért, már így is annyi mindent tettél értem, nem akarom, hogy még emiatt is aggódj – fogta meg kedvesen a kezét, átnyúlva az asztal felett.
- Erre valók a testvérek.
- Sokat töprengtem az úton idefelé – vágott bele a mondanivalójába Kristen.
- Tisztában vagyok vele, hogy azt szeretnéd, maradjak itt, de nem akarok a terhedre lenni. Hadd fejezzem be! – emelte fel a kezét, mikor látta, hogy a bátyja közbe akar vágni.
- A saját lábamra szeretnék állni, így az lenne a legjobb, ha nem elleneznéd, hanem inkább segítenél ebben. Hálás lennék érte.
- Nekem meg van mindenem – mutatott körbe a férfi – és örülnék, ha mindezt megoszthatnám veled. Nem kell dolgoznod sem, hiszen ezért is ruháztam rád az örökségem részét, nekem nincs rá szükségem. Meg lesz mindened, ahogy apa is akarta.
- Épp ez a baj, hogy apa sok mindenben döntött helyettem. Ne érts félre, tudod, mennyire szerettem, de sokszor az volt az érzésem, mintha kalitkában élnék. Amíg te egyetemre jártál, nekem otthon kellett maradnom, és kénytelen voltam levelezőn elvégezni a főiskolát. Úgy viselkedtetek velem, mintha még mindig gyerek lennék, akire vigyázni kell, pedig huszonhat éves vagyok. Most pedig minden az ölembe hullik, mintha ez így lenne helyes, de én nem ezt akarom. Szükségem van arra, hogy a saját életem éljem, úgy ahogy én akarom, nem pedig, ahogy mások megtervezik.
- Megértelek. Talán igazad van – értett vele egyet Robert – mindenesetre annyit kérek tőled, ne kapkodj el semmit. Itt teljesen más az élet, mások az emberek, így nem tudhatod, kiben bízhatsz meg.
- Furcsa, hogy apa is mindig ezt hajtogatta.
- Egyszer majd eljön az ideje, hogy megérted miért.
- Ez úgy hangzott, mintha lenne valami, amiről tudnom kellene.
- Vannak dolgokról, amikről sosem beszéltünk, ám, mint te is mondtad, nem vagy már gyerek, így ideje megtudnod néhány fontos momentumot a családunkról. De erre még ráérünk, hiszen lesz bőven időnk mindent megbeszélni. Csak légy türelmes, és körültekintő. Ne tégy semmi olyat, amit később megbánnál.
- Hű, ez nagyon komolyan hangzott.
- Ez rendkívül fontos – erősködött a bátyja.
- Hidd el, nem áll szándékomban fejest ugrani semmilyen őrültségbe.
- Remélem is, mivel nekem holnapután el kell utaznom, és nem szívesen hagylak magadra.
- Máris elmész? Azt hittem, legalább egy kis időt együtt töltünk. Meddig leszel távol? – kérdezte némileg csalódottan a lány.
